Ezen az oldalon arról írok, hogyan kerültem kapcsolatba a makettekkel.A történet gyökerei - mint oly sok más esetben, itt is - nagyon, tényleg nagyon messzire vezetnek. Egészen pontosan általános iskolámig látom célszerűnek visszamenni az események láncán.
Harmadik osztályos koromban, az 1991-92-es tanévben iskolámban az évfolyamom házi matematika, olvasási és helyesírási versenyét is megnyertem. Ezután meg sem álltam addig, amíg a kerület matematika versenyén első nem lettem. Nyereményem egy ötszáz forintos Centrum vásárlási utalvány volt. És a gondok ekkor kezdődtek; nem tudtam, mihez kezdjek vele. Semmi olyanra nem volt szükségem, amim nem volt. Másrészt viszont nagy fényűzésre sem adott lehetőséget ötszáz forintom.
Ki tudja miért, az ezt követő időkben a Király utca makettboltjába kerültünk édesapámmal és bátyámmal. (Ez a bolt azóta megszűnt.) Én már nem emlékszem, mit kerestünk ott, édesapám sem, de bátyám szerint azért kellett oda mennünk, mert apánk egy gépfegyvert látott a kirakatban. (Ilyesféle relikvia tartása - ha hatástalanított! - teljesen természetes ilyen üzletekben.) A fegyverek már akkor is érdekeltek, amit édesapám is jól tudott, és ezért elvitt, hogy megmutassa.
Itt a boltban tetszettek meg a makettek. Kézenfekvő volt, hogy ha úgyis érdekelnek a harckocsik, foglalkozzam velük ilyen formában is. A pultnál valamilyen tank dobozát bontották ki nekem. Engem is foglalkoztat, milyen makett lehetett, de már csak arra emlékszem, hogy a doboztető-grafikán zöld volt a színe. [Ezt 1999 végén írhattam, ugyanis az első honlapom indításakor ez az írás már olvasható volt. Idővel egyre erősödött bennem az érzés, hogy ez egy Leopard A1 volt a Tamiyától, 35064-es cikkszámmal lehet megtalálni. Persze milyen emlék az, amelyik hét év elteltével nem létezik, majd újabb három év múlva előjön.] Úgy tűnt, édesapám hajlandó lett volna ennek az árát is kifizetni. Ekkor én bátortalanul megjegyeztem, hogy nem lenne szerencsés egy bonyolultabb makettet venni első próbálkozásomhoz. Ha nagyon elrontom, ne egy drága példány vesszen kárba. Azért elképzelhető az is, hogy e bölcs gondolat édesapámtól származott.
Úgyhogy első makettem a Tamiya cég Schwimmwagene lett, egy második világháborús, német, kétéltű terepjáró. A másik esélyessel, a Kübelwagennel (hasonló gépkocsi, csak nem kétéltű) szemben az szólt mellette, hogy ha jól rakom össze, akár majd úszni is képes lesz. (Egyébként a makett átalakítás nélkül nem képes úszásra. Azért nem, mert a kerekek mögött a víz akadály nélkül befolyik.) Vettünk hozzá egy Model Master ragasztót is, az egészet, ha jól emlékszem, hatszázharminc forintért... Otthon a vásárlási utalványomat édesapámnak adtam, a fennmaradó részt pedig ő elengedte.
A makett egy nap alatt, bátyám közreműködésével készült el. Az építésénél még egyáltalán nem használtunk festéket, nem is matricáztuk, mert nem tudtuk hogyan kell az efféle matricákat használni. (Ezeket ugyanis vízben lehet leáztatni a hordozó lapról.) Sokkal később összekentük festékekkel, matricáztuk is, de nem lett ettől szebb.
A makett sorsát végül egy barterüzlet pecsételte meg. Jópár éve az egyik szintén makettező barátomnak, Simonffy Bálintnak adtam, hátha ő tud vele valami értelmeset kezdeni. Cserébe apróságokat kaptam, német figurákhoz olyan felszerelési tárgyakat, amelyekre akkor éppen szükségem volt. Azt hiszem, Schwimmwagenemet darabokra szedte, és egyéb roncsok közé tette, esetleges későbbi felhasználásra tartogatva.
[Vissza]